Ha meg akarjuk érteni ennek az okát, ahhoz tudnunk kell, hogy mennyi sót tartalmaz a tengervíz, és hogyan működik a vesénk.

Bár az óceánok és tengerek sótartalma jelentősen eltérhet, nagy általánosságban egy liter tengervíz körülbelül 32-37 gramm sót tartalmaz. Ez nagyjából 6-7 teáskanálnak felel meg, és talán mondani sem kell, hogy jóval több, mint az egészségügyi szakemberek által javasolt referenciaérték. Az Egészségügyi Világszervezet iránymutatása szerint például egy felnőtt embernek kevesebb, mint napi 5 gramm sót kéne fogyasztania naponta ahhoz, hogy elkerülje a túlzott sófogyasztással járó magas vérnyomást, és az emiatt kialakuló szív- és érrendszeri betegségeket.

Bár a túlzott sófogyasztás hosszú távon valóban káros az egészségre, 35 gramm só egyszeri elfogyasztása csak nagyon szélsőséges esetben járhat halálos következményekkel - mindaddig, amíg van a közelben elegendő mennyiségű ivóvíz is. Utóbbi azért kulcsfontosságú, mert a vesénk, ami a vér sótartalmának egyensúlyáért felel, egy liter vizelettel nem tud annyi sót kivonni a szervezetünkből, amennyi sót egy liternyi tengervízzel beviszünk, így ha kizárólag sós vizet fogyasztunk, azzal csak egyre növeljük a vérünk sótartalmát. Ennek következtében a veséink magasabb fordulatszámra kapcsolnak, és annak érdekében, hogy megszabaduljanak a sótól, elkezdik felhasználni a szervezet vízkészleteit, ami kiszáradáshoz, végső soron pedig halálhoz is vezethet.

Érdekes, hogy miközben a sós víz kizárólagos fogyasztása az emberrel akár néhány nap alatt végezhet, bizonyos élőlények megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez, és képesek felhasználni a tengervizet. Számos madárfajnak, így például a pingvineknek, sirályoknak, albatroszoknak és pelikánoknak "beépített" sótalanító rendszerük van, amely a veséjüknél jóval hatékonyabban képes kiválasztani a sót a vérükből. A sómirigyek által kiszűrt klór- és nátriumionok a madarak szeme és csőre közötti mirigyben tárolódnak el, majd az orrlyukaikon keresztül távozik. A madarakon kívül néhány tengeri emlősnél, így bizonyos bálna, fóka- és oroszlánfókafajoknál is megfigyelték, hogy a jóval hatékonyabban működő veséik miatt képesek tengervizet inni, ugyanakkor ezek az állatok a vízigényüket jellemzően máshonnan (például az elfogyasztott halakból vagy hóból) fedezik.

Miért sós a tengervíz, és miért nem a Balaton?

Az Egyesült Államok földtani hivatalának (US Geologycal Survey) magyarázata szerint a tengerek sótartalmáért elsősorban az esővíz a felelős. Mivel az esővíz enyhén savas kémhatású, így képes kioldani a kőzetekből a sókat és ásványi anyagokat, amelyek aztán oldott állapotban, ionokként kerülnek be a folyóvízbe, onnan pedig a tengerekbe és óceánokba. Bár az oldott nátrium- és kloridionok egy részét a tengerben élő organizmusok felhasználják, a nátrium-klorid (avagy hétköznapi nevén konyhasó) hosszú távon felgyülemlik a vízben, sóssá változtatva a tengerek vizét. A kutatók egy ideje arra is rájöttek, hogy az óceánokba nem csak felülről, hanem alulról is áramlik a só úgynevezett hidrotermális nyílásokon keresztül, amelyekből az óceáni kéregben feloldódott ásványi anyagok jutnak a vízbe.

Bár a tavakba szintén bekerülnek az oldott ásványi anyagok, ugyanakkor mivel ezeknek a vizeknek van elvezetésük, így a sók nem tudnak felgyülemleni bennük. Kivételek azért akadnak, hiszen a világon számos olyan tó létezik, amelyik nem rendelkezik elvezetéssel vagy valamilyen más okból sósabb a vize. Sós vizű tavakat szinte minden országban találhatunk, de a legismertebb két ilyen típusú állóvíz a Kaszpi-tó (avagy Kaszpi-tenger), valamint az amerikai Nagy-sóstó, amiről Utah állam fővárosa, Salt Lake City is kapta a nevét.

Ez a cikk eredetileg 2021.12.05-én jelent meg a Rakétán.

(Owlcation, NOAA, Fotó: Getty Images)

Fekete vagy fehér csíkosak a zebrák? Az útburkolati jelek esetében ez nem kérdés, viszont annál nehezebb dió, ha az Afrikában őshonos, jellegzetes csíkokkal ellátott állatra gondolunk.