Raketa.hu: - Nem volt még hasonló nagyívű vállalás Magyarországon, hogy valakik egy ilyen robusztus ipari térben hozzanak létre egy ilyen komplex kulturális programot. Hogy érzitek, sikerült 2023 óta “felnőni” a szocialista ipar egykori hatalmas büszkesége, az inotai hőerőmű irdatlan súlyához? Hogy lehet belakni egy ekkora létesítményt?

Dani: - Egy ekkora térhez szinte lehetlen felnőni, de továbbra is a célunk, hogy megmaradjunk egy órási vizuális játszótérnek, a játszótéren pedig művészek játszhassanak.

Inotában minden potenciál megvan arra, hogy az ország legnagyobb indusztriális összművészeti központjává váljon.

Az ebben rejlő potenciált mi látjuk, de rögös út vezet még odáig.

Mao: - Kétségtelenül nincs könnyű dolgunk a 200 ezernél is több négyzetméteren, ugyanakkor tavaly azt tapasztaltuk, hogy a közönség jelentős része kifejezetten az installációk és a helyszín miatt érkezett. Az idei néhány napos fesztivált megelőzően ezért csináltunk külön egy kiállítást is. Ez egyébként egy fontos stratégiai célunk, hiszen akkor tudunk valódi alternatívát mutatni, ha nem csak évente néhány napra aktiváljuk a helyszínt a zenei programmal. Továbbra is azért dolgozunk, hogy a hőerőmű területe egy olyan kulturális fejlesztési területté váljon, amely befogad és ösztönöz különböző alkotókat.

Raketa.hu: - A romos környezet eleve hordozza a múlt súlyát – hogyan tud ehhez viszonyulni egy kortárs, nagyon mai fényművészeti installáció? Ellenáll neki, rájátszik, vagy újraértelmezi?

Mao: - Azt tapasztaljuk, hogy bár a művészek nagyon különböző módon viszonyulnak ezekhez a terekhez, mindannyian rendkívül lelkesek, hogy az INOTA-n állíthatnak ki. Ez a lelkesedés gyakran azzal is jár, hogy jelentős kompromisszumokat vállalnak - sokszor ez elengedhetetlen is. Ezek az ipari terek ugyanis részben veszélyesek, és nem rendelkezünk olyan infrastruktúrával vagy technikai háttérrel, mint egy nagy fesztivál. Ugyanakkor az erőmű olyan karakterrel és atmoszférával bír, amit máshol lehetetlen lenne megteremteni – és ez inspiráló erőként hat a kortárs fényművészekre is.

Dani: - A kiállító művészek többsége egyébként helyspecifikus koncepciót valósít meg, tehát az adott térre tervezi meg az installációját, így mondhatni az installációk nagy része valóban újraértelmezi a teret. Nem is tehetne mást.

Raketa.hu: - 2023-ban a finn Kari Kola a hűtőtornyoktól az égig törő fénynyalábjai, az Onionlab Kazánteret betöltő lézerműve, tavaly az underground legendáknak számító 404.zero gigantikus mappingje és Boris Acket éteri óriásleple voltak az igazán monumentális művek. Idén mik lesznek a legletaglózóbb vizuális alkotások?

Dani: - Újításként az erőmű egykori Művelődési Házának - amit a dolgozóknak alakítottak ki még az ötvenes években - színházterme is egy installációs térré alakul át, eszméletlen különleges lézer performansszal Alberto Novellonak hála. Továbbá helyspecifikus installáció készül az 1-es hűtőtorony tövébe, amit már régóta ki akartunk nyitni, és most lehetőségünk lesz rá.

Mao: - Kétségtelenül a legnagyobb méretű installáció SPY alkotása az önmagában is irgalmatlan méretű Turbinacsarnokban, de lehetőségünk volt meghívni például Sasha Kojjio-t, akit a Media Tribe-os installációk kapcsán ismerhetnek sokan. Illetve nagy névnek számít a Collectif Scale is.

Raketa.hu: - Egy erőmű nem egy fehér falas kiállítótér, és nem is kis keretes festményeket raktok ki. Technológiai szempontból mi volt eddig a legnagyobb kihívás, amivel szembesülnötök kellett?

Dani: - A legnagyobb ilyen szinte mindig az 1-es számú kürtőben dolgozni, ahol minden technikát egy 150x70 centiméter széles ajtón át kell bevinnünk, majd utána vissza is. Az első évben egy 75 méteres ipari darut kellett bérelnünk, hogy felvigye az alpinos kollégákat, akik bekötési pontokat alakítottak ki a kürtő szélén ingadozva, 65 méter magasan. De két éve például 48 órával a nyitás előtt a Turbinacsarnok egy része az özönvízszerű esőzés miatt víz alá került, na akkor sem volt könnyű dolgunk befejezni a FUSE nevű olasz művészcsapat installációját.

Raketa.hu: - Hogyan változtatja meg egy művész pozícióját, ha fénnyel dolgozik? Mit jelent ma fényművésznek lenni egy olyan korban, ahol a vizuális kultúrát túltelítik a képernyők és digitális fényforrások?

Dani: - Egyszerre felszabadító és kihívásokkal teli pozíció. Egy olyan korban, ahol a vizuális élmények túlnyomó többsége a fekete felületű - Black Mirror! - screenekhez kötődik, a fénnyel való munka lehetőséget ad arra, hogy kiszabaduljunk ebből a síkból, hogy a fényt ne csak nézzük, hanem megtapasztaljuk. A fény, amikor fizikailag jelen van a térben, akkor megvilágít, elvakít, árnyékot vet, formát ad, egyszóval olyan élményt nyújt, amit semmilyen digitális kijelző nem tud visszaadni.

Ebben az értelemben a fényművész pozíciója ma egyszerre radikálisan kortárs és mélyen archaikus.

Kortárs, mert digitális technológiákkal – projektorokkal, lézerekkel, szenzorokkal, real-time rendszerekkel – vagyunk körülvéve, de archaikus is, mert a fény az egyik legősibb kifejezési eszköz, amivel az ember dolgozik. A tűz, a napfény, a villám: ezek a legkorábbi audiovizuális élmények, és ha egy installáció jó, akkor ezeket az ösztönös viszonyokat is megmozgatja bennünk.
Inota mint helyszín különösen erős kontrasztot ad ehhez. Egy letűnt ipari korszak monumentális lenyomata, ahol a mesterséges, emberi kéz alkotta fény újraéleszti az egykori energiát, amit a gyár közvetített. Itt a fényművészet nemcsak látvány, hanem újraértelmezés. Egy gesztus, ami párbeszédet kezdeményez múlt és jelen, anyag és immateriális között.

Raketa.hu: - Mit javasoltok azoknak, akik életükben először járnak egy fényművészeti kiállításon, ráadásul Inotán?

Mao: - Járjanak nyitott szemmel és szánjanak időt a befogadásra!

Dani: - Hozzanak fejlámpát magukkal, zárt cipőben érkezzenek és töltsenek el minden installációnál legalább öt-tíz percet akkor is, ha éppen nem biztos, hogy értik, mit látnak.

(Fotó: Ránki Dani)