A fül különbségei közé tartozik az úgynevezett Darwin-dudor, egy apró, ártalmatlan dudor a külső fülön – egy evolúciós maradvány.

A Darwin-dudor a maradványszervek egy tipikus példája – ezek egykor hasznos funkciót láttak el, de az evolúció során elvesztették az eredeti jelentőségüket. Hasonló “evolúciós emlék” a libabőr, amely akkor volt hasznos, amikor még sűrűbb testszőrzettel rendelkeztünk, vagy éppen a fülmozgató izmok, amelyek szintén nyomokban maradtak csak meg.

A „Darwin-dudor” elnevezés magától Charles Darwintól származik, aki először jegyezte fel ennek a sajátos füldudornak a jelenlétét az „Ember származása” („The Descent of Man”) című művében. John McDonald, a Delaware-i Egyetem kutatója azt is elmondja, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Darwin-dudor genetikai háttere annyira azért nem egyértelmű. Nem egyetlen domináns gén szabályozza ugyanis a megjelenését, mint azt korábban feltételezték, hanem inkább a genetikai hajlam és a fejlődési tényezők összetett kölcsönhatásáról van szó.

Ez a jellegzetesség jelentősen eltérő gyakorisággal jelenik meg a különböző népességek körében. Egy 2016-os kutatás szerint a spanyol felnőttek 10,5%-ánál, az indiai lakosság 40%-ánál, míg a svéd iskoláskorúak 58%-ánál fordul elő a Darwin-dudor. Tovább bonyolítja a kérdést egy 1936-os ikervizsgálat, amely olyan egypetéjű ikerpárokat vizsgált, akik közül csak az egyik testvér rendelkezett ezzel a tulajdonsággal. Ez tehát azt hózza alá, hogy a dudor öröklődése összetettebb a korábban feltételezett egyszerű genetikai mechanizmusnál.

De vajon miért alakult ki egyáltalán? A Darwin-dudor elhelyezkedése arra utal, hogy őseink számára előnyt jelenthetett a jobb hallásban. Sok főemlős rendelkezik e dudor hangsúlyosabb változatával, amely segíti a hangok hatékonyabb továbbítását a hallójáratba. Így a Darwin-dudor valószínűleg egy korábbi, előnyös hallási adaptáció csökkent mértékű maradványa. Az emberi fül azonban más fejlődési irányt vett: az evolúció során a részletes beszéd- és zeneészlelés képessége vált hangsúlyossá, szemben a többi főemlősnél előnyös szélesebb tartományú hallással. Mivel nem volt jelentős evolúciós nyomás arra, hogy ez a jellegzetesség teljesen eltűnjön, továbbra is változó mértékben fennmaradt az emberek között.

Egyébként még ha nem is találjuk magunkon, elvileg a dudor ott van, legfeljebb csak nagyon nehéz észrevenni.

(Kép: Pixabay)