A máj hihetetlenül fontos szervünk: ez távolítja el a testünkben felhalmozódott méreganyagokat. Mivel azonban folyamatosan ki van téve ezeknek a mérgeknek, feltehető, hogy ő maga is rendszeresen sérül – épp emiatt a máj kifejlesztett egy, a szervek között egyedülállónak számító, önregenerációs képességet. Ezen képesség pontos természete azonban sokáig homályban maradt a kutatók előtt, az állatok vizsgálatával megszületett modellek pedig ellentmondásosak voltak. Egyes tanulmányok szerint a májsejtek hosszas életűek, míg más kutatások arra jutottak, hogy épp ellenkezőleg – gyorsan cserélődnek. A rejtélyt egy módon lehetett tisztázni: az emberi májsejtek életkorának a tisztázásával.

A biológusokból, fizikusokból, matematikusokból és klinikusokból álló interdiszciplináris csapat tehát épp erre törekedett a mostani vizsgálat során. A kutatásban több olyan testet vizsgáltak meg, amelyek 20 és 84 éves kor közt elhunyt emberektől származtak, és arra jutottak, hogy ezekben a testekben a májsejtek az illető életkorától független fiatalabbak hároméves kornál. Az eredmények tehát azt mutatják, hogy a májtömegnek a szervezet szükségleteihez való igazítása szigorúan szabályozott a májsejtek folyamatos cseréjével, és ez a folyamat az időseknél is fennmarad. Ez a folyamatos májsejtcsere fontos még a májregeneráció és a rák kialakulásának különféle vonatkozásai miatt is.

Mindez nagyjából érthető és világos, de miként lehet meghatározni a májsejtek korát?

A sejtek életkorát több módon is meg lehet becsülni, de az állatoknál bevált módszerek jellemzően nem működnek az embereknél. A csapat így aztán a régészetből ismert radiokarbonos kormeghatározást hívta segítségül. A gond csak az, hogy a radiokarbon bomlása szörnyen lassú folyamat, ami a régészek számára általában nem akkora probléma, azonban más a helyzet egy emberi sejttel.

Az alapelv azonban már működhet itt is, ha figyelembe vesszük a nukleáris tesztrobbantások történelmét: az 1950-es években végrehajtott föld feletti nukleáris kísérletek hatalmas mennyiségű radiokarbont juttattak a légkörbe, a növényekbe és az állatokba. Ennek eredményeként az ebben az időszakban képződött sejtek DNS-ében nagyobb mennyiségű radiokarbon található. A föld feletti nukleáris kísérletek 1963-as hivatalos betiltását követően viszont a légköri radiokarbon mennyisége csökkenni kezdett, és ezzel együtt az állati DNS-be beépült radiokarbon mennyisége is. A légköri és a celluláris radiokarbon értékei pedig összefüggésben állnak egymással.

Bár elhanyagolható mennyiségről van szó, amely nem káros, de a szövetmintákból ki lehet mutatni, és meg is lehet mérni a radiokarbon mennyiségét. Ezt az értékeket pedig a légköri radiokarbon szintjével összehasonlítva megállapíthatjuk a sejtek korát.

(Kép: Pixabay/422737)