A féregjárat egy feltételezett alagút a téridőben: két távoli régiót egy „járat” köt össze. Hagyományosan ezt úgy ábrázolják (lásd az Event Horizon klasszikus jelenetét), mintha egy kettéhajtott papírlapot egy ceruzával átszúrnánk. Egy ilyen járaton tehát anélkül „utazhatnánk” gyorsabban a fénynél, hogy ténylegesen megszegnénk a fénysebesség korlátját.
A matematika szerint a féregjáratot negatív energiasűrűségű anyaggal lehetne nyitva tartani – ilyet viszont még senki sem látott. Ráadásul a féregjárat segítségével az időutazás is elképzelhető, ami paradoxonokat szülhet. Egyes fizikusok szerint ez csak azt erősíti, hogy ilyesmi ténylegesen nem létezhet. Mások úgy vélik, az entrópia növekedése miatt az időnek van iránya, és ez „kivédi” a paradoxonokat.
Az igazi kérdés azonban az, hogy újabban miért van tele a sajtó féregjáratokról szóló hírekkel.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy ha létezik kvantumgravitáció, vagyis a gravitáció kvantumos leírása, akkor a tér és az idő vad, apró ingadozásokat mutathat. Ezekből elvben mikroszkopikus féregjáratok is születhetnek. A féregjárat gondolata ráadásul hasznos matektrükk: erős összefonódásnál (kvantumos összekapcsoltságnál) úgy lehet számolni, mintha a rendszereket egy picike „híd” kötné össze – de ez nem egy tényleges „űrhajó-alagút”, inkább csak egy szemléltető kép.
Sabine Hossenfelder fizikus három friss példát hoz erre, és közben meg is kritizálja őket:
Egy 2019. májusi LIGO–Virgo gravitációshullám-jel kapcsán felmerült a féregjárat-visszhang ötlete, de a fekete lyukak összeolvadása jobban illeszkedik az adatokhoz.
Egy elméleti munka szerint, ha a klasszikus „Einstein–Rosen-hidat” (a féregjárat egyik matematikai modelljét) nem tökéletesen sima alagútnak képzeljük el, hanem beleszámoljuk a kvantumhatásokat, akkor a belseje „csomós”, rücskös szerkezetű lehet. Erre mondják képszerűen, hogy nem egy sima alagút, hanem inkább egy „hernyó”, tele dudorokkal. A szerzők azt is állítják: minél „rendezetlenebb”, véletlenszerűbb a kvantumállapot, annál hosszabbra nyúlhat ez a matematikai híd. Ez viszont még mindig csak papíron létező eredmény: attól, hogy egy modellben így jön ki, nem következik, hogy a világegyetemben tényleg vannak ilyen hidak.
Egy másik, a „téridőhabos” ötlet lényege az, hogy a téridő a legapróbb skálán állandóan pezseghet és „habozhat”, és ebben a pezsgésben pillanatnyi, mikroszkopikus féregjáratok is felbukkanhatnak. Mivel ezek annyira parányiak, hogy még a szubatomi részecskék sem férnének át rajtuk, észre sem vennénk őket. A vitatott lépés ott jön, amikor valaki azt mondja: ezek a láthatatlan mini-féregjáratok összeadódva pont kiadják a világegyetem energiamérlegének azt a részét, amit sötét energiának hívunk.
A kritika szerint ez olyan, mintha egy egyszerű jelenségre (a sötét energia leírására) egy extra, nehezen ellenőrizhető „láthatatlan gépezetet” építenénk rá: egyszerűen azért, mert a modellben ezt is ki lehet hozni eredményként.
A féregjárat tehát izgalmas, és nem ellentétes Einstein fizikájával, de jelenleg nulla közvetlen bizonyíték támasztja alá.
(Kép: Pixabay)
