A jelenséget az ESA Gaia űrtávcsövének adatai buktatták le; a hatás a Tejútrendszer középpontjától nagyjából 30–65 ezer fényév távolságban mutatható ki, vagyis a galaxis jelentős részét érinti. Az eredményeket július 14-én közölték az Astronomy & Astrophysics folyóiratban.

A kutatók fiatal óriáscsillagok és cefeidák mozgását követték, és jellegzetes mintázat rajzolódott ki.

„Az észlelt viselkedés megfelel annak, amit egy hullámtól várnánk” – mondja Eloisa Poggio (INAF).

Az ESA szerint a galaktikus hullám olyan, mint amikor egy stadionban végiggördül a „hullám”: a mintázat halad, miközben az egyes csillagok csak fel-le „bólogatnak”. Felmerült, hogy egy múltbeli ütközés egy törpegalaxissal rázta meg a galaktikus korongot, de ez az elmélet további vizsgálatra szorul.

Az sem kizárható, hogy kapcsolat van a most azonosított jelenség és a tőlünk nagyjából 500 fényévnyire húzódó, mintegy 9 ezer fényév hosszú Radcliffe-hullám között – de ez sem bizonyos.

Annyi viszont biztos, hogy a Tejútrendszer nem statikus díszlet, hanem dinamikus, zengő korong. És még messze nem értünk mindent róla – pedig szélesebb értelemben ez az otthonunk.

(Kép: Élirányú (edge-on) nézet a Tejútrendszerről, az Európai Űrügynökség (ESA) Gaia csillagtérképező küldetésének adatai alapján. A csillagok mozgásában egy látszólagos „hullám” rajzolódik ki, amelyet függőleges nyilak jelölnek, forrás: ESA/Gaia/DPAC; S. Payne-Wardenaar, E. Poggio és mtsai, 2025.)