Kommunikálni baromi nehéz – ennek belátásához pedig még csak el sem kell utaznunk egy egzotikus országba, elég mondjuk párkapcsolatban élnünk. Pedig ez utóbbi esetben legalább (jellemzően) adottak a közös nyelvi alapok és a kulturális előismeretek is. Ha viszont elkezdünk utazni, azt vehetjük észre, hogy nem csak a szavak, de adott esetben a legelemibb gesztusok is különböznek. Mégis akadnak szavak és egyéb nyelvi elemek, amelyek rendre visszatérnek és megjelennek akár különböző nyelvcsaládokban is – ezek az univerzálék. És akármilyen meglepő, akad egyetlen egy szó, ami majdnem minden nyelvben ugyanazt jelenti, és így a világ bármely táján érthető – ez pedig: a “huh”, vagy magyarosítva: “hah” indulatszó.

A “huh” – használjuk ezt a formát, ha már erre összpontosít a kutatás is, melyről az IFLScience számolt be – annyira különleges, hogy a nyelvészek figyelmét is felkeltette. A Max Planck Pszicholingvisztikai Intézet kutatói egy 2013-as tanulmányukban vizsgálták ezt a szót, amely Ig Nobel-díjat is nyert. A kutatás a PLOS ONE folyóiratban jelent meg. Gyorsan tisztázzuk azonban az Ig Nobel mibenlétét, mert ezt a díjat sokan félreértik: az Ig Nobel név az angol ignoble (nemtelen, közönséges) szóból származik – értelemszerűen ez egyfajta szójáték a Nobel-díj nevével. A díjat évente adják át a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT) olyan kutatóknak, akik “először megnevettetnek, majd elgondolkodtatnak”. Például:

• Egy korábbi díjazott kutatta, hogy a pingvinek miért nem kapnak fagyási sérüléseket a lábukon.
• Egy másik kutatás azt vizsgálta, hogy a papírdarabok milyen hatékonyan csúsznak különböző felületeken.

Tehát bár elsőre szórakoztatónak vagy haszontalannak tűnhetnek ezek a kutatások, gyakran fontos tudományos vagy hétköznapi felismerésekhez vezetnek.

Most pedig vissza a “huh”-hoz! Az említett kutatás tehát rámutatott, hogy a “huh” feltűnően hasonló marad világszerte, ami egyébként amúgy is jellemző az indulatszavakra. A kutatók 31 nyelvet vizsgáltak meg, és részletesen elemezték a “huh” használatát öt kontinens tíz nyelvében. Azt találták, hogy a “huh” rendszeresen “a kommunikáció javításának a kezdeményezőjeként” szolgál: a beszélők ezt használják, hogy jelezzék a félreértést, vagy tisztázást kérjenek egy beszélgetés során. Ez az egyszerű szó mindig egyszótagos, gyakran egy glottális hanggal indul, központi magánhangzót tartalmaz, és kérdő hanglejtéssel hangzik el. Bár a kiejtés nyelvenként minimálisan eltérhet, ezek az alapvető jellemzők lehetővé teszik, hogy a “huh” univerzálisan felismerhető legyen.

Miért ennyire egyetemes ez a szó? A kutatók két elméletet vetettek fel. Az egyik szerint a “huh” egy veleszületett emberi reakció, hasonlóan ahhoz, ahogyan fájdalom esetén ösztönösen kiáltunk. Ezt az elképzelést azonban elvetették, mivel ha valóban veleszületett lenne, akkor már kisgyermekeknél is megjelenne, még a nyelvtanulás megkezdése előtt. Épp ezért a kutatók inkább a másik elméletet, a konvergens nyelvi evolúció elméletét találták valószínűbbnek. Ez azt jelenti, hogy ahogy a természetben bizonyos tulajdonságok egymástól függetlenül, mégis hasonlóan alakulnak ki különböző fajokban, úgy fejlődhetett ki a “huh” is globálisan, mivel minden ember találkozik beszélgetés közbeni félreértésekkel.

A kutatás végül arra a következtetésre jutott, hogy a “huh” hatékony eszköz a kommunikációs helyzetek kezelésére. Egyszerűsége és kérdő hanglejtése lehetővé teszi, hogy könnyen kiemelje a megértésbeli hiányosságokat, válaszadásra ösztönözzön, és mindezt minimális erőfeszítéssel tegye. Ezen tulajdonságok együttes csokra magyarázhatja, hogy a “huh” miért jelenik meg ennyire következetesen a különböző kultúrákban.

(Kép: Pixabay/ninosouza)