Az 518 millió éves leletek a kambriumból (541–485,4 millió évvel ezelőtt) származnak, amikor a nagy ragadozók épp csak ízlelgetni kezdték a „vacsora” fogalmát. Aki pedig nem akart felkerülni az étlapra, annak nem ártott minél körültekintőbbnek lennie. Adott esetben szó szerint.
A dél-kínai Csengcsiang lelőhelyen megőrződött állkapocs nélküli halaknál, a myllokunmingidáknál például két faj (Haikouichthys ercaicunensis és egy névtelen rokon) fosszíliáin két nagy oldalsó szem, valamint két kisebb, középen ülő szem is megfigyelhető.
Jakob Vinther, a tanulmány társszerzője és makroevolúcióra specializálódott kutató szerint
„ez megváltoztatja, ahogyan a gerincesek korai evolúciójáról gondolkodunk… őseink vizuálisan kifinomult állatok voltak egy veszélyes világban”.
A csapat mikroszkópokkal és kémiai elemzéssel ellenőrizte a részleteket. Peiyun Cong vezetőszerző így fogalmazott: „teljes meglepetés volt két kisebb, teljesen működő szemet találni”.
A kisebb szemekben pigmentek és lencsék is voltak, így alkalmasak lehettek a képalkotásra. A kutatók szerint ezekből alakulhatott ki idővel az a „harmadik szem” (parietális szem), amely néhány mai halnál, hüllőnél és kétéltűnél már csak fényt érzékel, sőt kapcsolatban áll a melatonint termelő tobozmiriggyel.
Úgy tűnik, a jó alvásunk zálogának őse először a túlélésünket segítette.
