A NOAA (Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal) mérései szerint az idei évben az ózonlyuk szeptember 28-án érte el legnagyobb napi kiterjedését, ekkor az Antarktisz felett mintegy 22,4 millió négyzetkilométeres körzetben detektálták a "lyukat". Az ózonlyuk valójában nem egy lyuk, tehát nem egy teljes mértékben ózonhiányos régió, hanem arra a területre utal a sztratoszférában, ahol 220 Dobson-egység (DU) alatti ózonsűrűséget mérnek.

Ennek a régiónak a kiterjedése minden évben változik, ősszel a legnagyobb, majd elkezd zsugorodni,

de egyelőre minden ősszel visszatér az elmúlt évek javulása ellenére is. Míg az 1970-es években még átlagosan 225 Dobson-egységű volt az ózonréteg sűrűsége az Antarktisz felett, addig a 2024-es legalacsonyabb érték (októberben) 109 DU volt. Amint látható, ez valójában már nem olyan rossz állapot, legalábbis az 1980-as évekbeli értékekkel összehasonlítva, mikor az ózonréteg teljesen elvékonyodott a Déli-sarkvidék környékén, de még messze van az optimális állapottól.

Az ózonréteget az 1987-ben életbe lépő Montreáli Jegyzőkönyv, illetve az abban vállalt kötelezettségek védik és az elmúlt évtizedekben valóban sikerült is fejlődést elérni a helyreállítás tekintetében. A jegyzőkönyv értelmében az aláíró országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a '86-os szinten fagyasztják be a freongázok előállítását és fogyasztását, 1999-re pedig ötven százalékkal csökkentik a gyártott mennyiséget, későbbi kiegészítésekben pedig a metil-bromidot is bevették a kiiktatandó vegyületek közé. Az ózonréteg károsodását ugyanis elsősorban az iparilag előállított, klórt és brómot tartalmazó vegyületek (például a klórozott-fluorozott szénhidrogének és hidrogénezett-fluorozott szénhidrogének) használata és sztratoszférába jutása okozta, ahogyan azt a kutatók az 1970-es és '80-as években felfedezték. A Montreáli Jegyzőkönyv ugyan minden gondot nem tudott megoldani, hiszen a freonok helyett bevezetett fluorozott szénhidrogének globális felmelegedési potenciálja sokkal magasabb, mint a korábbi vegyületeké, ami újabb megoldandó problémát jelent, de az ózonréteg a mérések szerint javuló tendenciát mutat.

Bár az Antarktisz felett mért legalacsonyabb októberi ózonsűrűség 2006-ban még mindig csak 92 DU volt, de a NOAA szerint a CFC-k szintjének folyamatos csökkenésével a fejlődés olyan mértékű lehet, hogy 2066-ra akár teljesen eltűnhet az ózonlyuk a Déli-sarkvidék felől. Az idei évi maximális napi ózonlyuk-kiterjedés a 20. legkisebb volt az elmúlt 45 évben és a 7. legkisebb az 1992-ben kezdődő időszakban, amikor a Montreáli Jegyzőkönyv által életre hívott intézkedések elkezdték éreztetni hatásukat. Eszerint az ózonlyuk nagysága eléggé változó, nem mutat folyamatos csökkenést és volt már ennél jobb is a helyzet:

2019-ben mérték a lyuk felfedezése óta eltelt idő legkisebb kiterjedését,

mikor szeptemberben 16,4 millió kilométeres volt a maximális napi nagysága és utána nagyon gyorsan 10 millió négyzetkilométer alá csökkent a mérete. Az az év azonban kivételt jelentetett a sztratoszféra szokatlanul magas hőmérsékletének köszönhetően, ami befolyásolta az ózonlyuk kialakulásához (növekedéséhez) szükséges láncreakciók menetét.

(Fotó: NOAA Climate.gov)