Az Ohio osztályú, robotrepülőkkel is felszerelt atomtengeralattjáró az amerikai haditechnika impozáns alkotása és az Egyesült Államokban valaha épített egyik legnagyobb tengeralattjáró. Ezek a tengeralattjárók az Egyesült Államok haditengerészetének kulcsfontosságú elemei, és kiemelt szereppel bírnak az ország nukleáris védelmi stratégiájában – ám hiába voltak rendkívül modern fegyverek, az 1970-es évek közepén elképesztő károkat szenvedtek méghozzá rejtélyes okokból.

Ugorjunk is vissza ebbe az időbe! Az 1970-es években járunk: az Apollo 13 csodálatosan visszatért, a Beatles feloszlott, a hidegháború pedig teljes erővel tombolt. Egy amerikai nukleáris tengeralattjáró az orosz ellenségek után kutatva járőrözött, amikor hirtelen, váratlanul valami megtámadta. A radar és a mikrofonok helyrehozhatatlanul tönkrementek, ami teljesen megvakította a víz mélyén az amerikai technológiai csodát.

Mégis ki állhatott emögött a váratlan, és rendkívül hatékony támadás mögött? Vajon ez egy új, rejtett orosz technológia volt?

Amikor a tengeralattjárót a szárazdokkba vontatták, nyilvánvalóvá vált a kár: valami egyetlen csapással kiütötte az egész radarrendszert. Olyan mértékű pusztításról beszélünk, hogy a javítás szóba sem jött, a teljes radarrendszert ki kellett cserélni.

A mérnökök idővel megtalálták a sérülés eredetét: egyetlen kerek lyukat ütöttek a radar gumiházába, amely lehetővé tette a benne lévő olaj kimosódását és a tengervíz beszivárgását, ami tönkretette a finom elektronikát. Közelebbről megvizsgálva, a lyuk szélén fűrészelés nyomai voltak felfedezhetőek, nem pedig klasszikus vágásnyomok – így úgy tűnt, mintha valaki lyukfűrészt vetett volna be. Létezhet egy orosz mikrotengeralattjáró, amely lopakodva megcélozza Amerika tengeri büszkeségének a gyenge pontjait?

Kezdetben a gyanú érthetően tehát egy új szovjet fegyverre vetült. Ne felejtsük, ebben az időszakban az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hidegháború haditechnológiai versengése folyt, ahol mindkét fél folyamatosan kutatta a másik gyengepontjait – különösen ha olyan új és hatékony technológiáról volt szó, mint az akkor még friss Ohio-osztályú atomtengeralattjáró. Az amerikai flottát ért rejtélyes károk így aztán komoly nemzetbiztonsági aggodalmakat váltottak ki, miközben az amerikai hírszerzés és a haditengerészet tisztjei egyaránt értetlenül álltak az ok és a lehetséges ellenséges technológia előtt.

Mint később kiderült, a tettes azonban nem egy kifinomult szovjet eszköz volt, hanem egy kis tengeri lény: a világítócápa (Isistius brasiliensis). A világítócápának megnyújtott, szivar alakú teste van, mely a nőstényeknél maximum 56 cm, a hímeknél 42 cm hosszú. A cápa kicsi, lekerekített orral és nagy, ovális, zöldes szemekkel rendelkezik, amelyek előre néznek, bár nem biztosítanak térlátást. A szemek mögött a fej felső oldalán találhatók a jól látható légzőnyílások. A rövid szájnyílás körül húsos, szívószervként funkcionáló ajkak helyezkednek el. Az állat méretével növekvő fogszámú állkapcsaiban a felsőben 30–37, az alsóban 25–31 sor fog található, melyek jelentősen eltérnek egymástól: a felső állkapocsban kicsi, tövisszerű, míg az alsóban nagyobb, késpengeszerű fogak sorakoznak, amelyek átfedő alapjukkal folyamatos vágófelületet alkotnak.

A világítócápa táplálkozási módja különleges, nagyobb halakból vagy cetekből harap ki darabokat. Hasi oldalán bőrébe ágyazott fotoforok találhatóak, amelyek zöldes fényt bocsátanak ki; ez a cápafaj képes a legerősebb fénykibocsátásra az összes rokona közül. Általában egyébként nem jelentenek veszélyt az emberre, azonban vannak esetek, amikor megharaptak búvárokat vagy hajótörötteket.

Sajnos ezek a cápák nem igazán tudnak különbséget tenni a nagyobb tengeri lények és az atomtengeralattjárók közt, így aztán szokásuknak megfelelően, ha épp arra jártak, hát megcsócsálták ezeket a hajókat is.

A világítócápák pedig szerény méretük ellenére az amerikai nukleáris tengeralattjáró flotta komoly ellenfeleinek bizonyultak: az Egyesült Államok haditengerészetének 30 legerősebb nukleáris tengeralattjáróján találtak harapásokat. A cápa ezek mellett egyébként megrágcsálta a tenger alatti kábeleket és az olajfúrótornyokat is akár.

A haditengerészetnek sürgetően kezdenie kellett tehát valamit a cápahelyzettel.

Mivel a cápák valószínűleg nem hagytak volna fel a harapdálással, és arról sem igen lehetett őket meggyőzni, hogy az atomtengeralattjáró nem vacsora, így egyetlen opció jött szóba: a technológiai adaptáció. Ennek megfelelően a tengeralattjárókat utólag üvegszálas kupolákkal szerelték fel – ami megvédte a tengeralattjárók létfontosságú részeit a cápák által okozott további károktól.

Az átalakítás azonban nem volt olcsó: kétmilliárd dollárt kóstált méghozzá tengeralattjárókként.

(Forrás: Medium, We Are The Mighty, Wikipedia, kép: Smithsonian Institution)