Hagyományosan az „öt nagy” kihalási eseményt – amelyek 445 és 66 millió évvel ezelőtt történtek – elsősorban tengeri fosszíliák alapján azonosították. Noha ezek az óceáni kihalások jól dokumentáltak, a szárazföldi életre gyakorolt hatásuk mindig is bizonytalanabb volt, főként éppen a szárazföldek esetében hiányos fosszilis leletek miatt. Spencer Lucas paleontológus szerint a négylábú gerinceseket (tetrapodákat) valójában csak mérsékelten érintették ezek az események.

„A perm időszak végén nem történt jelentős szárazföldi tetrapoda-kihalás”

– állítja, hozzátéve, hogy más tömeges kihalások is csak korlátozott hatással voltak a szárazföldi élővilágra.

Más kutatók is hasonló következtetésre jutottak. Hendrik Nowak, a Nottinghami Egyetem munkatársa például fosszilis pollenadatokat vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a növényzet gyorsan regenerálódott a perm végi esemény után, ami kérdőjelet biggyeszt az után a kijelentés után, hogy katasztrofális eseményről beszélünk. Hasonlóan, Sandra Schachat és Conrad Labandeira rovarfosszíliákkal végzett kutatásai sem mutattak ki egyértelmű jeleket tömeges kihalásra – habár ugyanis a rovarpopulációk valóban jelentősen átalakultak, ez esélyesen inkább a hosszú távú evolúciós változások, mintsem a hirtelen kipusztulás eredménye.

A növények pedig különösen ellenállónak bizonyultak. Borja Cascales-Miñana és Christopher Cleal 2013-as tanulmánya szerint még a kréta időszak végén – amikor a dinoszauruszok kihaltak – is ritkák voltak a növényi kihalások. Ennek oka részben az lehet, hogy a magok és spórák évtizedekig is képesek átvészelni a szélsőséges körülményeket.

Ezekre az eredményekre alapozva néhány tudós azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán történt-e igazi „tömeges kihalás” a szárazföldön. Lucas szerint egy ilyen eseményhez az ökoszisztéma alapját képező növényvilág összeomlására lenne szükség – ez azonban nem következett be.

Mindez persze hatással van arra is, hogyan értelmezzük a jelenlegi biodiverzitási válságot. Sokan „a hatodik tömeges kihalásként” hivatkoznak rá, ám John Wiens biológus óvatosságra int: szerinte ez a kifejezés elbagatellizálhatja a természetvédelmi teendők sürgősségét. Egy valódi tömeges kihalás ugyanis a definíció szerint a fajok legalább 75%-ának eltűnését jelenti – míg a mai becslések mindössze 0,1%-os veszteségről szólnak.

„Akár a fajok felét is elveszíthetjük a következő 3000 évben, és még így is sikerként könyvelhetnénk el a természetvédelem eredményeit” – jegyzi meg Wiens.

Egy dolog azonban biztosnak tűnik: a szárazföldi ökoszisztémák talán sokkal jobban túlélték a Föld történetének legnagyobb katasztrófáit, mint eddig hittük.

(Kép: Pixabay/Mikewildadventure)